Amikor az eltelt idő kiszakított pillanatait megörökítő fényképeket nézem, amikor a segélyszervezet munkáját és küzdelmeit felidéző újságcikkeket olvasom, egyszerre vagyok fáradt, kétségekkel teli és elégedett. A fáradtság annak a munkának szól, amit elvégeztünk az alapítás óta eltelt években, kétségeim a nyilvánvaló és a hajnali órában felriasztó kérdésből fakadnak: tehettük volna jobban? Segíthettünk volna többeknek, megmenthettünk volna másokat is? Az elégedettség pedig afeletti megnyugvásom érzése, hogy tudom, eredményeink nem csupán rengeteg barátot, de idővel vetélytársakat, sőt, dolga végezetlen ellenségeket is szereztek nekünk. Olyan támadásokat eredményezve, amelyek bár okoztak kisebb veszteségeket, céljukat nem érték, mert nem érhették el. Miközben mi mindannyian, a Baptista Szeretetszolgálat vezetői, munkatársai és önkéntesei jó szándékú erőfeszítéssel, ám korántsem tévedhetetlenséggel végeztük el a munkát, lelkemben, mint kőben a véső nyoma, oly időtlenséggel vált bizonyossá, hogy küldetésünk üzenete, a Feladat kezdettől fogva Istentől való.

Látom a képeket és érzések szorítják el a torkomat. Megannyi élmény és kétségbeesés, szeretet és gyengeség, gyűrött ébredés és hálás kézszorítás emléke áztatja könnybe a szemem. Húsz év nem csak egy ember életében meghatározó esztendő, már történelmi léptékekben is mérhető időszakasz. Országok születtek és szűntek meg, háborúk törtek ki és szelídültek békévé, városok dőltek romba, hogy átadják magukat az újjászületésnek, emberek haltak meg és jöttek világra, miközben mi tettük a dolgunkat. Alig hittem el, amikor minap egyik munkatársam összegezte, milyen sok országban tevékenykedett eddig a Baptista Szeretetszolgálat: több mint félszáz ilyet gyűjtött össze az emlékező szorgalom. De a külföldi tevékenység mégis csupán a jéghegy látványos, a médiának olyannyira kedvelt csúcsát mutatja, hiszen a szervezet által kiépített intézményrendszer, az oktatási és a szociális szolgáltató hálózat által minden nap tanítottak és ellátottak ezrei jelentik az igazi győzelmet. Győzelmet az akadályokkal, a kishitűséggel, a közönnyel és az emberi rosszakarattal szemben.

És a megerősödést abban a hitben, hogy az úton nem járunk egyedül.

Azon gondolkodom, van-e okom örömre ezen a fontos évfordulón, amikor eszembe jut az első ötezer forintos adomány, az első bátortalan tárgyalás, az első hálás köszönet és mindezt szembesítem mai eredményeinkkel, tevékenységünk szerteágazó és egymást kiegészítő rendszerével. Eszem azt üzeni, minden számítás szerint örülnöm kell, szívem azonban visszafogottságra int. Miközben megköszönöm egykori és jelenlegi munkatársaimnak mindazt, amit hozzátettek közös eredményeinkhez, megköszönöm mindazt, amit elvettek önmagukból és felajánlottak a rászorultság, a segítségnyújtás oltárán, úgy vélem, tetteik nem voltak hiábavalóak. Hiszen az idő történelmi léptéke minket igazol.

De azt is el kell fogadnunk, hogy munkánk természeténél fogva nem lehet befejezett, történetünk mindig kiegészítésre szorul, a mozdulat minduntalan megszakad: hiszen ha most, az ünnepi szavakat fogalmazva és hallgatva elmerülünk az elégedettség illúziójában, becsapjuk nem csak önmagukat, de azokat is, akik számítanak ránk.

A húsz év valóban történelmi idő. De mindössze egyetlen nap, egyetlen óra, egyetlen perc, egyetlen pillanat a Feladat nagyságához képest, amit a Teremtő ruházott ránk. Meg kell próbálnunk méltónak lenni üzenetéhez, a küldetéshez, büszkeségünk és elégedettségünk tehát nem az eddig elvégzett munka, sokkal inkább a reánk váró további küzdelmek ígéretéből lehet csak fakadó.

Nézzünk hát a következő húsz évre. Az üzenetet ismerjük, az utat látjuk, talán már csak nekünk, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársainak kell méltóbbá válni a Feladathoz.

Csak ennyi, barátaim.

Szenczy Sándor, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke